Gondolatok az őszi szünetben
Egy ideje már készülök valamiféle összegzésre, az iskola/óvodakezdés óta eltelt 2 hónapban szerzett tapasztalatok, történések rögzítésére, a pénteken elkezdődött őszi szünet erre megfelelő alkalomként szolgál.
Bence egyre határozottabban kiskamaszodik. Sok-sok harcunk van, na egyik sem vérre menő, legtöbbször pitiáner dolgok miatt, de mégis sokkal több türelmet és hatalmas nyeléseket kíván meg tőlünk. Látszik, hogy saját maga is sokat gyötrődik, vívódik ebben az új korszakban, neki sem könnyű. De mindezek mellett még elmondhatom, hogy nincs olyan nap, hogy esténként ne bújna be mellém a mi ágyunkba, ne ölelne át szorosan, ne venne részt a közös meseolvasáson, azon sem háborogva, hogy legtöbbször nem az ő korosztályának szóló mesék felolvasására kerül sor. És ez nagyon jó dolog, szerintem. hiányozni fog, ha elmaradozik...
Az iskolához való viszony változatlan, vagyis alapjáraton szeret járni. A reggeli ébredés kicsit nehézkes, de ha már sikerült kiszednem a meleg ágyikójából, villámgyorsan elkészül. Az esze továbbra is olyan, mint a borotva és a szivacs, de róla is elmondható, mint Péterről, hogy ami nem érdekli, arra nem is hajlandó időt fecsérelni. Ennek ellenére ez a hozzáállás továbbra is elegendő ahhoz, hogy puszta ötösökkel legyen tele az ellenőrzője. (A történeti hűség kedvéért le kell írnom, hogy csütörtökön megkapta élete első hármasát. Rajzból. Mert nem sikerült befejezni a fa kifestését. Meg tudja valaki mondani, hogy a készségtárgyak osztályozására mi szükség is van???) Mindaddig, amíg ez így is marad, az eddigi formában űzheti a labdarúgást, amit továbbra is kitartóan és szenvedéllyel tesz. Az edzések száma a tavalyi ötről kettőre csökkent, ezzel egyenes arányban viszont nőtt a mérkőzések száma.
A fizikai adottságait illetően egyre határozottabban körvonalazódik, amit már jó ideje sejtünk: nem csak agyban hasonlít rá, de külsőleg is az apja termetét örökölte. Bár most még nem annyira sudár, az osztályban a középmezőnyt erősíti. Viszont nyúlt annyit, hogy kicsit vékonynak tűnik, és a ruhákkal való mindennapos maceráink is erre utalnak, mert szinte minden nadrág eszméletlen bő neki.
Szendvicsgyerekünket néha tátott szájjal lesem, annyira magamra emlékeztet. Külsőleg is félelmetes a hasonlóság köztünk, legalábbis az arcvonásaink tekintetében, ugyanakkor az alkatát illetően az elmúlt pár hónapban bekövetkezett igen jelentékeny változások erősen arra utalnak, hogy mégsem az én gömbölydedebb formáimat örökölte. Hihetetlenül megnyúlt, 130 cm, és észrevétlenül elhagyta a gyermekded jellegzetességeket, kifejezetten nőies vonásokkal rendelkezik, igazi iskolás lett e tekintetben is.
Ami a belső tulajdonságokat illeti, ennél jobban nem is lehetett volna kopírozni gyereket a mintámra. Sokszor döbbenetes vagy megmosolyogtató szembesülni önmagam másával, hatalmas tükröt tart elém. Ez megmutatkozik az iskolához való viszonyulásában is, ugyanolyan eminens és kockafejű :)), mint én voltam. Ez persze nagy megnyugvást és elégedettséget, dagadó melleket eredményez az ugyanilyen jellemvonásokkal bíró anyjának. Szó, mint szó: lelkesen, mindenféle gond nélkül veszi az iskolai akadályokat, tanulmányi versenyekre küldik és mindemellé még belefér a heti egyszeri külön angol, TSMT-torna (csupán a mozgás öröméért), a külön lánykatorna és a 3 évig űzött torna helyébe lépett fitnessz, heti két délután. Vagyis van bőven elfoglaltsága és amíg az iskolai teljesítményével minden rendben, a bátyjához hasonlóan, marad is minden ugyanígy. Az eltelt két hónap tehát csak megerősített a vele kapcsolatban hozott döntésünk helyességében: hiba lett volt elengedni 6 évesen iskolába, csak nyert a plusz egy óvodai évvel.
Enyhe kiskamaszos megnyilvánulásai neki is vannak, és egy ugyancsak lájtos dackorszak is megfigyelhető nála, de számomra mindig is ő volt a legkönnyebben kiismerhető és kezelhető gyerek, gondolom, a kísérteties hasonlóság miatt értem meg könnyen a húzásait.
Legkisebb törpénk a leggyengébb láncszem jelenleg az ötösfogatunk életében. Elképesztő rapszodikusan viselkedik, pár percen belül bírja produkálni a legszélsőségesebb érzelmi kitöréseket. Ami, valljuk be, nehezen viselhető. Ezzel kapcsolatban két dologra tudok gondolni: vagy az én hullámzó érzelmeim és az elmúlt, nehezebb időszakban érezhető feszültségem volt ennek a kiváltója, vagy pedig nála ezt hozta az óvoda. Biztos mindkettőnek van benne szerepe, és nem akarom kisebbíteni a saját felelősségemet sem, de szerintem ebben a viselkedésben a második ok a dominánsabb. Látszólag könnyen szokott be az óvodába, elég hamar vállon is veregettem magunkat a sikeresen beszokás feletti elégedettségemben, de a jelenlegi háborús állapotok miatt ez csak a látszat és valójában nem is olyan könnyű neki sem. Amit persze nem is feltételeztem, de azt hittem, egy év bölcsőde után nem lesz ennyire megzakkanva érzelmileg. Az óvodában semmi gond nincs vele, az óvónők szerint kifejezetten félszeg és bátortalan, nem mer kezdeményezni, viszont szívesen vesz részt a tevékenységekben, kedvenc elfoglaltsága a mesehallgatás, itthon aztán kiereszti a gőzt (mintha a 3-4 éves Bencéről írnám ugyanezt, bár nála nem rémlik, hogy ennyire nehéz lett volna vele, vagy csak az eltelt évek megszépítik az emlékeket?).
Hogy szépeket is írjak róla, egy ragaszkodó és bújós kisfiú, leszámítva a gyakori kitöréseit. Aki nagyon okos, értelmes, választékosan beszél, mindenevő és iszonyú mozgékony, jól átvert minket élete első másfél-2 évében.:)
De így, ahogy vannak, nagyon szeretjük őket.:))
Bence egyre határozottabban kiskamaszodik. Sok-sok harcunk van, na egyik sem vérre menő, legtöbbször pitiáner dolgok miatt, de mégis sokkal több türelmet és hatalmas nyeléseket kíván meg tőlünk. Látszik, hogy saját maga is sokat gyötrődik, vívódik ebben az új korszakban, neki sem könnyű. De mindezek mellett még elmondhatom, hogy nincs olyan nap, hogy esténként ne bújna be mellém a mi ágyunkba, ne ölelne át szorosan, ne venne részt a közös meseolvasáson, azon sem háborogva, hogy legtöbbször nem az ő korosztályának szóló mesék felolvasására kerül sor. És ez nagyon jó dolog, szerintem. hiányozni fog, ha elmaradozik...
Az iskolához való viszony változatlan, vagyis alapjáraton szeret járni. A reggeli ébredés kicsit nehézkes, de ha már sikerült kiszednem a meleg ágyikójából, villámgyorsan elkészül. Az esze továbbra is olyan, mint a borotva és a szivacs, de róla is elmondható, mint Péterről, hogy ami nem érdekli, arra nem is hajlandó időt fecsérelni. Ennek ellenére ez a hozzáállás továbbra is elegendő ahhoz, hogy puszta ötösökkel legyen tele az ellenőrzője. (A történeti hűség kedvéért le kell írnom, hogy csütörtökön megkapta élete első hármasát. Rajzból. Mert nem sikerült befejezni a fa kifestését. Meg tudja valaki mondani, hogy a készségtárgyak osztályozására mi szükség is van???) Mindaddig, amíg ez így is marad, az eddigi formában űzheti a labdarúgást, amit továbbra is kitartóan és szenvedéllyel tesz. Az edzések száma a tavalyi ötről kettőre csökkent, ezzel egyenes arányban viszont nőtt a mérkőzések száma.
A fizikai adottságait illetően egyre határozottabban körvonalazódik, amit már jó ideje sejtünk: nem csak agyban hasonlít rá, de külsőleg is az apja termetét örökölte. Bár most még nem annyira sudár, az osztályban a középmezőnyt erősíti. Viszont nyúlt annyit, hogy kicsit vékonynak tűnik, és a ruhákkal való mindennapos maceráink is erre utalnak, mert szinte minden nadrág eszméletlen bő neki.
***
Ami a belső tulajdonságokat illeti, ennél jobban nem is lehetett volna kopírozni gyereket a mintámra. Sokszor döbbenetes vagy megmosolyogtató szembesülni önmagam másával, hatalmas tükröt tart elém. Ez megmutatkozik az iskolához való viszonyulásában is, ugyanolyan eminens és kockafejű :)), mint én voltam. Ez persze nagy megnyugvást és elégedettséget, dagadó melleket eredményez az ugyanilyen jellemvonásokkal bíró anyjának. Szó, mint szó: lelkesen, mindenféle gond nélkül veszi az iskolai akadályokat, tanulmányi versenyekre küldik és mindemellé még belefér a heti egyszeri külön angol, TSMT-torna (csupán a mozgás öröméért), a külön lánykatorna és a 3 évig űzött torna helyébe lépett fitnessz, heti két délután. Vagyis van bőven elfoglaltsága és amíg az iskolai teljesítményével minden rendben, a bátyjához hasonlóan, marad is minden ugyanígy. Az eltelt két hónap tehát csak megerősített a vele kapcsolatban hozott döntésünk helyességében: hiba lett volt elengedni 6 évesen iskolába, csak nyert a plusz egy óvodai évvel.
Enyhe kiskamaszos megnyilvánulásai neki is vannak, és egy ugyancsak lájtos dackorszak is megfigyelhető nála, de számomra mindig is ő volt a legkönnyebben kiismerhető és kezelhető gyerek, gondolom, a kísérteties hasonlóság miatt értem meg könnyen a húzásait.
***
Legkisebb törpénk a leggyengébb láncszem jelenleg az ötösfogatunk életében. Elképesztő rapszodikusan viselkedik, pár percen belül bírja produkálni a legszélsőségesebb érzelmi kitöréseket. Ami, valljuk be, nehezen viselhető. Ezzel kapcsolatban két dologra tudok gondolni: vagy az én hullámzó érzelmeim és az elmúlt, nehezebb időszakban érezhető feszültségem volt ennek a kiváltója, vagy pedig nála ezt hozta az óvoda. Biztos mindkettőnek van benne szerepe, és nem akarom kisebbíteni a saját felelősségemet sem, de szerintem ebben a viselkedésben a második ok a dominánsabb. Látszólag könnyen szokott be az óvodába, elég hamar vállon is veregettem magunkat a sikeresen beszokás feletti elégedettségemben, de a jelenlegi háborús állapotok miatt ez csak a látszat és valójában nem is olyan könnyű neki sem. Amit persze nem is feltételeztem, de azt hittem, egy év bölcsőde után nem lesz ennyire megzakkanva érzelmileg. Az óvodában semmi gond nincs vele, az óvónők szerint kifejezetten félszeg és bátortalan, nem mer kezdeményezni, viszont szívesen vesz részt a tevékenységekben, kedvenc elfoglaltsága a mesehallgatás, itthon aztán kiereszti a gőzt (mintha a 3-4 éves Bencéről írnám ugyanezt, bár nála nem rémlik, hogy ennyire nehéz lett volna vele, vagy csak az eltelt évek megszépítik az emlékeket?).
Hogy szépeket is írjak róla, egy ragaszkodó és bújós kisfiú, leszámítva a gyakori kitöréseit. Aki nagyon okos, értelmes, választékosan beszél, mindenevő és iszonyú mozgékony, jól átvert minket élete első másfél-2 évében.:)
De így, ahogy vannak, nagyon szeretjük őket.:))
Megjegyzések