Iroda-avató
Miután Apa február közepén átköltözött az új rezidenciájába, napirendre került egy iroda-avató buli megtartása.
Erre tegnap este sor is került. Egész délelőtt rohangáltam, mint pók a falon, hogy mindennel elkészüljek, mire Apa jött a cuccért. Volt némi fennakadás, mert menet közben kiderült, hogy a gesztenyetortához kevés az itthon található tejszín. Anyukámat riasztottam, aki hozott is nekem jó kis főzőtejszínt, amit persze nem lehetett felverni. Így szegény újrázott a boltban, de addigra legalább azt is tudtam már, hogy a kolbászos kelt péksütikhez nincs itthon elegendő sajt...:)) Na, de a lényeg az, hogy délre minden flottul (?) elkészült, a kacsamájat már előző este megsütöttük, a kenyeret megvettük, torta, egyéb nassolnivaló szállításra kész volt.
Dilemma volt, hogy mi is részt vegyünk-e a mókán vagy sem. Abban maradtunk, ha nem esik az eső, bebuszozunk, annak legalább a gyerekek is örülni fognak, különös tekintettel a legkisebbünkre. Így is történt, előtte még útba ejtettünk 2 gyermekruha boltot (sajnos, mert persze rögvest találtam néhány nélkülözhetetlen darabot), majd besétáltunk az irodába. Itt újfent ráébredtem, hogy Zsomborunk, amilyen kedves, ragaszkodó gyermek, épp olyan antiszociális. Onnantól kezdve, hogy meglátta a kollégákat, fél órán keresztül ordított a karomban, még akkor is, amikor átvonultam vele abba a helységbe, ahol senki nem volt. Ez a kis intermezzo rengeteg kérdést vette fel bennem, amikre egyelőre nem tudom a választ. Mi lesz vele, ha én dolgozni kezdek, hogy fog beszokni (be fog-e) a bölcsibe, mi lesz, ha nem fogja bírni stb. Az ismeretlenekhez mostanában így viszonyul, nagyon sír, ha valaki hozzászól, oda megy hozzá. Nem tudom, hogy ez miért alakult így, hogy ez most jellembeli dolog nála vagy mi rontottunk el valamit. Várom a tavaszt, a jobb időt, hogy tudjunk menni játszótérre, ahol egy kicsit szokhatná a gyerektömeget, na meg megpróbálkozunk egy családi napközivel is, legalábbis délelőttönként néhány óra erejéig.
Erre tegnap este sor is került. Egész délelőtt rohangáltam, mint pók a falon, hogy mindennel elkészüljek, mire Apa jött a cuccért. Volt némi fennakadás, mert menet közben kiderült, hogy a gesztenyetortához kevés az itthon található tejszín. Anyukámat riasztottam, aki hozott is nekem jó kis főzőtejszínt, amit persze nem lehetett felverni. Így szegény újrázott a boltban, de addigra legalább azt is tudtam már, hogy a kolbászos kelt péksütikhez nincs itthon elegendő sajt...:)) Na, de a lényeg az, hogy délre minden flottul (?) elkészült, a kacsamájat már előző este megsütöttük, a kenyeret megvettük, torta, egyéb nassolnivaló szállításra kész volt.
Dilemma volt, hogy mi is részt vegyünk-e a mókán vagy sem. Abban maradtunk, ha nem esik az eső, bebuszozunk, annak legalább a gyerekek is örülni fognak, különös tekintettel a legkisebbünkre. Így is történt, előtte még útba ejtettünk 2 gyermekruha boltot (sajnos, mert persze rögvest találtam néhány nélkülözhetetlen darabot), majd besétáltunk az irodába. Itt újfent ráébredtem, hogy Zsomborunk, amilyen kedves, ragaszkodó gyermek, épp olyan antiszociális. Onnantól kezdve, hogy meglátta a kollégákat, fél órán keresztül ordított a karomban, még akkor is, amikor átvonultam vele abba a helységbe, ahol senki nem volt. Ez a kis intermezzo rengeteg kérdést vette fel bennem, amikre egyelőre nem tudom a választ. Mi lesz vele, ha én dolgozni kezdek, hogy fog beszokni (be fog-e) a bölcsibe, mi lesz, ha nem fogja bírni stb. Az ismeretlenekhez mostanában így viszonyul, nagyon sír, ha valaki hozzászól, oda megy hozzá. Nem tudom, hogy ez miért alakult így, hogy ez most jellembeli dolog nála vagy mi rontottunk el valamit. Várom a tavaszt, a jobb időt, hogy tudjunk menni játszótérre, ahol egy kicsit szokhatná a gyerektömeget, na meg megpróbálkozunk egy családi napközivel is, legalábbis délelőttönként néhány óra erejéig.
Megjegyzések