Versenyesdi
Ez a hónap (te jó ég, most eszméltem, hogy pontosítanom kell, már az elmúlt hónapról van szó ), szóval a március a versenyek jegyében telt el Kata számára. Sok tanulsága volt ennek az időszaknak, a felkészülésnek, de először az eredményekről írnék.
Időrendi sorrendben az első a mesemondó verseny volt. Ezzel a népmesével indult, amit tulajdonképpen a magyar tanítónéni által felkínált 3 mese közül - közösen Katussal - mi választottunk ki számára (a tanárnénije utólag megerősített a döntésünkben, ő maga is ezt adta volna neki, de meg akarta hagyni a választás lehetőségét). Alig 2 hete volt a felkészülésre, mert az osztályfőnök viszonylag későn döntött, hogy mégis küld az osztályból néhány beszédes gyerkőcöt. Lánykánk szereplése sikeres és eredményes volt, de egy, számomra lényeges információra már ezen fény derült: a stressz, az adrenalin rá gátló hatással van. Ráadásul ő maga ezt az amúgy gyönyörű eredményt kudarcként élte meg és az igazságérzete is hangosan ordibált (mindamellett, hogy valóban hibázott egyet).
A mesemondó versenyt követte bő 2 héttel az iskolai versmondó verseny. Egy általam nagyon szeretett, bájos verset osztott ki rá a tanárnénije, abszolút testhezálló volt, lelkesen tanultuk, gyakoroltuk, már január vége óta. Elfogulatlan :D szülői véleményem szerint szebben szavalta, mint ahogy a mesét mondta, a végére már az összes családtag, Dodóval az élen, kívülről, oda-vissza fújta a zsémbeskedős versikét.A versmondón már nehezebb dolga volt, mert lényegesen több induló volt, mint a mesés versenyen, de itt is ügyeskedett.
A két iskolai verseny közötti időben folyamatosan mantráztam neki, hogy mennyire nincs jelentősége, dobogóra kerül-e vagy sem (persze nem hülye, csak gyerek, tudja, hogy igenis számít), de nekem tényleg nem volt semmiféle elvárásom ezzel kapcsolatosan. ÉS úgy tűnt, az agymosásom gyümölcsözött, mert boldog volt a versmondón elért 3.helyezéssel, egészen estig (én követtem el óriási baklövést, amikor a zsűritag barátnőmet kifaggattam és a hallottakat megosztottam vele, mentségemre, csak a megnyugtatása vezérelt, mert olyan ökör "hibák" miatt került hátrébb, mely elvárások kicsit irreálisak egy elsőssel szemben).
No, miután a leányzó kicsit hozzászokott a versenyhangulathoz, uccu neki, ezen a hétvégén részt vettünk az első országos bajnokságon az általa ősz óta űzött sportágban. KOMOLYAN nem vártam semmiféle nagy eredményt tőle, ezt igyekeztem benne is tudatosítani, persze csak úgy, hogy egyfelől a megmérettetés közeledtével fokozódó szorongását oldjam, másfelől pedig hogy azért a kedvét se vegyem el teljesen és némi ösztönzése azért megmaradjon a fellépésig. Nyilván, ahogy a legtöbb szülő, én is mérhetetlenül elfogult vagyok a gyerekeimmel szemben, ugyanakkor - és ez kicsit ellentmondásos lesz - próbálom tárgyilagosan nézni őket, a teljesítményüket, "tehetségüket", nem akarom az én elmaradt gyerekkori vágyaimat velük megvalósíttatni. Az edzővel is megvitattam, amikor a versenyzés került szóba, hogy csak és kizárólag akkor, ha valóban lát benne fantáziát, nem elsősorban a kudarcoktól való megóvás érdekében. Nos, ő látott, ezért beneveztük.
Az elmúlt hetekben egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben a Kata-edző-sportág háromszögben. A legtöbb edzést nyavalygás előzte meg, hogy nem akar menni, néha panaszkodott is rá (pl. az edző lebaszarintotta a haja levágása miatt, piszkálja a gyakorlás hiánya miatt - ami amúgy ráadásul nem is igaz - ), kedvtelenül készült a versenyre, aztán a verseny előtti napokban robbant a leány: teljesen szétesett, érthetetlen sírásrohamai voltak. Igazán megrémültem, ráfogtam a több verseny okozta feszültségre, arra, hogy az iskolában továbbra is ezerszázalékos teljesítményt nyújt, arra, hogy a verseny miatt mindemellett heti 4 edzése volt. Úgy tűnt,ez a helyzet meghaladja a tűrőképességét, én pedig elhatározásra jutottam: ha ő is úgy akarja (mert ugyan mondta párszor, hogy nem akar versenyre menni, nála ez korántsem a végleges döntést jelenti, hanem az épp aktuálisan felmerülő problémáira való reakció a részéről, bármi másban is), a hétvégi csepeli és az április közepén Csongrádon tartandó bajnokságok után felhagyunk a versenyzéssel. Ha ő valóban nem szeretné, akkor tiszteletben tartjuk a kívánságát, hiszen én tényleg nem élsportolót szeretnék, hanem egy cserfes, vidám, okos, jól tanuló lánykát, akinek persze az élete része a rendszeres mozgás is.
És akkor pár szó a hétvégi versenyről: nagyon izgult, aminek köszönhetően rontott is, így a fentebb írottak még inkább megerősítést nyertek. Ennek ellenére ügyes volt, a kötelező kör letudása után örömmel és fáradhatatlanul mozgott egész nap, és végülis ez volna a lényeg. Helyezést nem ért el, ami egészen addig nem is jelentett számára problémát, amíg az egy korosztállyal lejjebb versenyző kisbarátnője dobogós nem lett. Mert akkor eltörött a mécses. Hogy ez milyen hatással lesz rá, újabb erőfeszítésekre ösztönzi, avagy épp ellenkezőleg, csak egy újabb gát lesz benne, majd kiderül bő 2 hét múlva. a továbbiak pedig ettől függnek.
Időrendi sorrendben az első a mesemondó verseny volt. Ezzel a népmesével indult, amit tulajdonképpen a magyar tanítónéni által felkínált 3 mese közül - közösen Katussal - mi választottunk ki számára (a tanárnénije utólag megerősített a döntésünkben, ő maga is ezt adta volna neki, de meg akarta hagyni a választás lehetőségét). Alig 2 hete volt a felkészülésre, mert az osztályfőnök viszonylag későn döntött, hogy mégis küld az osztályból néhány beszédes gyerkőcöt. Lánykánk szereplése sikeres és eredményes volt, de egy, számomra lényeges információra már ezen fény derült: a stressz, az adrenalin rá gátló hatással van. Ráadásul ő maga ezt az amúgy gyönyörű eredményt kudarcként élte meg és az igazságérzete is hangosan ordibált (mindamellett, hogy valóban hibázott egyet).
A mesemondó versenyt követte bő 2 héttel az iskolai versmondó verseny. Egy általam nagyon szeretett, bájos verset osztott ki rá a tanárnénije, abszolút testhezálló volt, lelkesen tanultuk, gyakoroltuk, már január vége óta. Elfogulatlan :D szülői véleményem szerint szebben szavalta, mint ahogy a mesét mondta, a végére már az összes családtag, Dodóval az élen, kívülről, oda-vissza fújta a zsémbeskedős versikét.A versmondón már nehezebb dolga volt, mert lényegesen több induló volt, mint a mesés versenyen, de itt is ügyeskedett.
No, miután a leányzó kicsit hozzászokott a versenyhangulathoz, uccu neki, ezen a hétvégén részt vettünk az első országos bajnokságon az általa ősz óta űzött sportágban. KOMOLYAN nem vártam semmiféle nagy eredményt tőle, ezt igyekeztem benne is tudatosítani, persze csak úgy, hogy egyfelől a megmérettetés közeledtével fokozódó szorongását oldjam, másfelől pedig hogy azért a kedvét se vegyem el teljesen és némi ösztönzése azért megmaradjon a fellépésig. Nyilván, ahogy a legtöbb szülő, én is mérhetetlenül elfogult vagyok a gyerekeimmel szemben, ugyanakkor - és ez kicsit ellentmondásos lesz - próbálom tárgyilagosan nézni őket, a teljesítményüket, "tehetségüket", nem akarom az én elmaradt gyerekkori vágyaimat velük megvalósíttatni. Az edzővel is megvitattam, amikor a versenyzés került szóba, hogy csak és kizárólag akkor, ha valóban lát benne fantáziát, nem elsősorban a kudarcoktól való megóvás érdekében. Nos, ő látott, ezért beneveztük.
Az elmúlt hetekben egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben a Kata-edző-sportág háromszögben. A legtöbb edzést nyavalygás előzte meg, hogy nem akar menni, néha panaszkodott is rá (pl. az edző lebaszarintotta a haja levágása miatt, piszkálja a gyakorlás hiánya miatt - ami amúgy ráadásul nem is igaz - ), kedvtelenül készült a versenyre, aztán a verseny előtti napokban robbant a leány: teljesen szétesett, érthetetlen sírásrohamai voltak. Igazán megrémültem, ráfogtam a több verseny okozta feszültségre, arra, hogy az iskolában továbbra is ezerszázalékos teljesítményt nyújt, arra, hogy a verseny miatt mindemellett heti 4 edzése volt. Úgy tűnt,ez a helyzet meghaladja a tűrőképességét, én pedig elhatározásra jutottam: ha ő is úgy akarja (mert ugyan mondta párszor, hogy nem akar versenyre menni, nála ez korántsem a végleges döntést jelenti, hanem az épp aktuálisan felmerülő problémáira való reakció a részéről, bármi másban is), a hétvégi csepeli és az április közepén Csongrádon tartandó bajnokságok után felhagyunk a versenyzéssel. Ha ő valóban nem szeretné, akkor tiszteletben tartjuk a kívánságát, hiszen én tényleg nem élsportolót szeretnék, hanem egy cserfes, vidám, okos, jól tanuló lánykát, akinek persze az élete része a rendszeres mozgás is.
És akkor pár szó a hétvégi versenyről: nagyon izgult, aminek köszönhetően rontott is, így a fentebb írottak még inkább megerősítést nyertek. Ennek ellenére ügyes volt, a kötelező kör letudása után örömmel és fáradhatatlanul mozgott egész nap, és végülis ez volna a lényeg. Helyezést nem ért el, ami egészen addig nem is jelentett számára problémát, amíg az egy korosztállyal lejjebb versenyző kisbarátnője dobogós nem lett. Mert akkor eltörött a mécses. Hogy ez milyen hatással lesz rá, újabb erőfeszítésekre ösztönzi, avagy épp ellenkezőleg, csak egy újabb gát lesz benne, majd kiderül bő 2 hét múlva. a továbbiak pedig ettől függnek.
Megjegyzések