Isten ujja-avagy jelek, kérdések és - egyelőre - bizonytalan válaszok

Hosszan gondolkodtam, milyen címet adja ennek a posztnak, végül az apósom által használt kifejezéshez nyúltam. Ami biztos, hogy a történteket én is jelzés-értékűnek gondolom, ami felvetett egy rakat eldöntendő kérdést (igaz, ezek többsége már jó ideje foglalkoztat), sajnos azonban megnyugtató válaszok még nem születtek, bár az elképzelések kezdenek körvonalazódni.

Bár a kiindulópont nem a múlt hét péntek éjszakája, én mégis ott kezdeném: valószínűleg már azzal hibát követtem el, hogy péntek este, miután a gyerkőcök elaludtak, még 11-ig dolgoztam a gépen (mentségemre szóljon, az motivált, hogy a hazahozott melót még a 2 pihenőnap előtt letudjam és a továbbiakban maximálisan a családomra tudjak koncentrálni), az sem volt túl jó ötlet, hogy amikor végeztem, "kikapcsolódásként" közel éjfélig egy rohadt unalmas rendkívül érdekfeszítő aktát olvasgattam az ágyban, majd alig fél óra alvás után arra riadtam, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről, valaki ül a mellkasomon, hányingerem volt, nehézlégzésem és olyan halálfélelem és szorongás tört rám, amilyet még soha nem tapasztaltam. Próbáltam lecsillapodni, de a pánik csak nem múlt, no meg a rosszullét sem, ezért felébresztettem P-t, riadóztattuk anyukámat és beviharzottunk a sürgősségire.

Az egy külön bejegyzést érdemelne, milyen fogadtatásban részesültünk, hiszen voltunk olyan pofátlanok, hogy az éjszaka közepén munkát adtam az ügyeletesnek, kezdve ott, hogy miért merészeltünk oda menni, nem pedig előre = felnőtt ügyelet, egyébként is, bárki, aki éjjel felriad, annak szapora a pulzusa, no meg különben is, a 105-ös pulzus nem patológiás, mit hiszterizálok, és még nekem kellett mentegetőznöm, hogy nem szoktam indokolatlanul igénybe venni az egészségügyi ellátást és nem passzióból ugrasztom ki az ágyból anyukámat sem éjjel 1 órakor, és teljes érdektelenséggel fogadta azon közlésemet is, hogy 2 nappal korábban megcsúsztam a lépcsőn, a lábfejem nagyon randa lett és a tünetegyüttest tapasztalva bizony felmerült bennünk mindenféle csúnya és rémisztő gondolat, úgy mint trombózis - igen, hipochonder vagyok - , a lábamra egy pillantást sem vetett, közölte, hogy majd reggel megnézi egy traumatológus, belém nyomott némi nyugtatót, béta blokkolót, levett néhány kémcső vért, csinált EKG-t, majd beküldött a fektetőbe, azzal a felkiáltással, hogy megfigyelés alatt tartanak éjszaka. Természetesen legfeljebb a szobatársammal figyeltük egymást, aludni úgysem tudtunk..És bár nem akartam túl sok szót vesztegetni a kórházban töltött 12 órára, azt még meg kell említenem, hogy a reggeli vizitnél volt képe úgy referálni az éjszakai ügyeletesnek, hogy én egy dilinyós hülye vagyok, akinek kényszerképzetei voltak a lába miatt (a leletbe is beleírta, valahogy úgy, hogy "mindenféle csúnya dologra gondolt" a kedves beteg), de szerencsére a magasabb rangú orvos nem bagatellizálta el az agyszüleményeimet, mert azonnal röntgenre küldött és újból megcsapolt - trombózisra utaló jelek után kutatva. No,ezt végül - most már talán biztosan mondhatom, mert a lábfejem újra emberi formájú - megúsztam, haza is jöhettem, néhány jó tanáccsal a hónom alatt.

Szóval, bár a kórházban nem vettek komolyan, mi azért nagyon megijedtünk, főleg, miután a tüneteim - bár enyhébb formában - utána is többször jelentkeztek, és megmagyarázhatatlan feszültség uralkodott rajtam folyamatosan, amit nem tudtam leküzdeni, rettegtem az estéktől, éjszakáktól és bizony töredelmesen bevallom, csak segítséggel tudtam/mertem aludni.

Tőlem szokatlan módon azonnal, majdnem azonnal felkerestem a háziorvosomat, aki adott mindenféle beutalót,így komplett kardiológiai és endokrinológiai kivizsgálásra etcetera, de akkor én már erősen gyanakodtam, hogy inkább dilidokira lenne szükségem. Ebben nagy segítségemre volt az internet is, ahol az általam produkált tünetek egy csomó betegségre illettek, de ezek közül nekem különösen megtetszett a pánikbetegség. Persze jó hipochonder módjára, ha csak kicsit is nehezebben vettem a levegőt, szaporábban vert a szívem, mindenféle borzalmak futottak át a fejemen, jó kis önsajnálatba merültem, a munkahelyemen iszonyú feszült voltam és nem múlt el nap enyhe rohamok nélkül. (Lehet, hogy ezek után otthon kellett volna maradnom, kicsit pihenni, de nem akartam, hogy a betegségtudat nagyon eluralkodjon rajtam, az más kérdés, hogy gyakorlatilag használhatatlan voltam a héten...).

Az utóbbi 7 hónapban kifejlesztett sikeres logisztikai tudományomnak köszönhetően már 6 nappal a történtek után egy szakmailag szuper kardiológus kezei között feküdtem: deréktól felfelé minden fontos szervemet megultrahangozta, csinált EKG-t, meg egyéb hókuszpókuszokat és bár a terheléses vizsgálat a jövő hétre maradt, borítékolta, hogy ezen a vonalon szervi eltérés nincs. Viszont kivételesen jól tippeltem: szerinte is pánikrohamom volt. Jófej volt a doki, pszichologizáltunk egy sort, ellátott tanácsokkal, bár az általa javasoltakkal én is tisztában vagyok, viszont jó volt egy kívülálló személlyel beszélgetni a problémáimról.

Summa summárum: bár állnak még előttem vizsgálatok (üdítő színfoltként a reflux is bejött képbe, mert annak is lehetnek mellkasi tünetei), borítékolható, hogy pszichés okokra vezethető vissza, a stresszre, illetve, hogy nem találok megoldást valamire, ami óriási belső feszültséget okoz számomra és ez felőröl. Ez a problémám pedig nagyon prózai: az elmúlt 7 hónap egyértelművé tette mindannyiunk számára, hogy ebben a felállásban egész egyszerűen képtelen vagyok helytállni mindkét fronton, legalábbis a saját magamtól elvárt, 110 %-on és emiatt kezdek szétesni (a háztartás már szétesett, erről inkább nem írnék). Tudom, hogy a legtöbbünk munkája stresszes, a legtöbb helyen hülye a főnök, a kollégák egy része, nem kivételes a helyzetem, de sajnos én eljutottam arra a pontra, hogy a testem jelzett: mégpedig azt, hogy sürgősen változtani kell. Vagy az igényekből adok le (és ezalatt nem azt kell érteni, hogy az frusztrál, hogy nem tudok kétnaponta porszívózni, vagy hogy pormacskák vannak a házban, de jelenleg ott tartok, hogy a mosást, vasalást sem tudom teljesíteni, mert akkor a gyerekekkel nem tudok foglalkozni), vagyis nem akarok a munka koronázatlan hősévé válni, és a gyerkőcök jővőbeni boldogulása tekintetében sem leszek megszállott (értsd alatta: nem gyakorolunk otthon, nem járunk különórákra, sportolni), vagy pedig (ki)lépek. És keresek más megoldást, úgy, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon: azt nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozzak, mármint, hogy "csak" otthon dolgozzak, viszont egy rövidebb, kötetlenebb munkaidővel kibékülnék. A megoldás kézenfekvő (?), ellenvetése senkinek nincs, sőt, nagy szükség volna rám, de még nem döntöttünk. Ti mit tennétek? Még nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy ez így most egyikünknek sem jó. És óriási csalódás saját magam előtt is, hogy be kellett vallanom: nem megy.