Valamikor út közben elrontottam...

Amiről most írni fogok, még valamikor az elmúlt héten történt, azóta volt alkalmam kicsit lenyugodni, higgadtan törni a fejemet,de tény, hogy nem múlt el nap anélkül, hogy ne tépelődtem volna, vajon végérvényes hibát követtem/követek el avagy van még lehetőségem helyrehozni és nem okozok maradandó károkat a gyerekeim lelkivilágában, hosszabb távon életminőségében.

Már többször felmerült itt is a hülye maximalizmusom és perfekcionizmusom, aminek a levét még most is iszom, dehát olyan nehéz kibújni az embernek a saját bőréből. És bár annyiszor megfogadtam, hogy nem tolok ki a gyerekeimmel, nem lesznek túlzott elvárásaim, elvégre nem kell kitűnő bizonyítvány, és az elmúlt 2 évben, amióta Bence megkezdte az iskolát, magamhoz képest visszafogottabbá váltam, úgy tűnik, nem maradt nyom nélkül Katusnál, amit a bátyja első 2 iskolai évében tapasztalhatott, hallhatott tőlem.

Történt ugyanis, hogy valamikor szerda magasságában visszakapták a már napok óta beszedett ellenőrző füzetet. Eddig gyakorlatilag nem volt adminisztrálva a felmérések eredménye, most írták be visszamenőleg az özönnyi pontot, csillagot, százalékot. Szendvicslánykám, alighogy meglátott, keserves zokogásban tört ki, alig tudtam belőle kiszedni, hogy azért sír, mert látott egy piros pontot a tájékoztatójában. Őszintén mondom, percekig halvány fogalmam sem volt, EZÉRT minek sír, faggattam, hol látta, melyik oldalon, mire kapta, mantráztam neki, hogy dehát a piros pont az nagyon szép, annak én nagyon örülök, de annyira belelovalta magát és annyira nem értettem meg a problémáját, hogy menet közben, egy kerékpárral, 3 gyerekkel, 2 teli iskolatáskával, egy tesicuccal és egy bevásárlótatyóval a hónom alatt kipakoltam az ellenőrzőjét, a tragédia kiváltó okának felderítése végett.

Nos, ekkor értettem meg, és vágott mellbe nagyon Kata viselkedése: a főbb tárgyakat (magyar, matek, környezet) százalékosan, míg a készségtárgyakat pontokkal, csillagokkal minősítették. Beírtak egy nagy csomó rajz és technika "jegyet" és utóbbi tárgyból a csillagok közé keveredett egy piros pont. Mert a nyírás című történetre "csak" piros pontot kapott. ÉS ez a tény borította ki annyira Katát, hogy a sírástól percekig szólni sem tudott. Igazából azt a mai napig nem tudom, mert nem mertem megkérdezni tőle (igen, gyarló ember vagyok, nem akartam még jobban elkeseredni), hogy mi okozta a nagyobb lelki tusát neki, tőlem félt, hogy mit fogok szólni hozzá vagy saját maga sem volt elégedett, mert többet várt magától, de tulajdonképpen mindegy is, bármelyik verzió is az igazság, abban az én felelősségem igen nagy.

Abban a pillanatban csak annyit tudtam csinálni, hogy agyba-főbe dícsértem a többi "osztályzat"miatt,kifejtettem, hogy a készségtárgyak értékelése egyébként is nagy baromság (természetesen nem ezekkel a szavakkal) és kihangsúlyoztam, mennyire büszke vagyok rá.

Bár mire hazaértünk, már túltette magát az elkeseredésén, azóta nem is beszéltünk a történtekről, egyértelmű, hogy csak a szőnyeg alá sepertük a problémát, mert bármikor robbanhat a bomba újból. Én sokat gondolkodom azon, miképpen tudnék változtatni, remélem, még nem késtem el vele, mert nem szeretném, ha ebből a cserfes csajsziból egy szorongó és a tökéletességre törekvése miatt lelkibeteg emberke válnék. Az biztos, hogy az iskolai teljesítménnyel, tanulással kapcsolatosan gondosan megválogatom a szavaimat, mind Bencénél (aki alaptermészete miatt amúgy is sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint Katus), mint pedig Katánál, csak hát ebben a teljesítményorientált világban annyira nehéz eltekinteni a jegyek fontosságától, na meg persze 35 évesen megváltozni sem könnyű. De remélem, nem lehetetlen...

Az ominózus piros pont

És ami a lényeg lenne...