Szeparációs szorongás újra vagy mi??

Az elmúlt 1-2 hétben eldurvult a helyzet és Zsombor újra ezzel az élettani dologgal küzd vagy nem tudom, mi lehet vele. Tündéri, ennivaló, mosolygós, kiegyensúlyozott kisfiú, de úgy rám van ragadva, hogy magam sem hiszem el. Otthon, ha kikerülök a látóköréből, azonnal sír és szalad utánam. Idegenek és távoli ismerősök körében kapaszkodik belém és nyafog. De ami igazán durva, hogy azokkal az emberekkel sincs el tartósan (olykor egyátalán), akiket jól ismer és mindennap lát. Pl.anyukámmal sem marad meg otthon, pedig minden nap találkoznak, az elmúlt héten, amíg a szakadó esőben elszaladtam a nagyokért, ő 40 percig sírt anyunak. Azóta, ha csak viccesen megemlíti neki a mama, hogy integessenek nekem, ő máris nyöszörögve rohan hozzám. Hihetetlen mértékben anyás, a tesók ekkor már nem voltak ennyire és most nehéz időszakot élünk. Kozmetikusnál mostanában úgy voltam, hogy közben végig a hasamon ült vagy a kezemben lógott. Esténként, amikor nagyon fáradt már, kizárólag az ölemben szeret lenni. Ha Apa itthon van, ez kivitelezhető, de ha egyedül vagyunk (mint pl.ma este, mert Péterapa utazik megint Pestre, bár kivételesen nem munka-ügyben, hanem a Debrecen Bajnokok ligája meccsére megy), nehézkes dolog a megvalósítása. Nem tudom, miként fog ez alakulni, de nagyon félek a bölcsitől...